"Amikor az élet megváltozik, nehezebbé válik az erősebbé válás."

Van az a mondat, hogy "Minden ember valamilyen céllal érkezik egy másik ember életébe." 
De egyszer eljön az az idő, amikor meg kell válnunk azoktól az emberektől, akik fontosak számunkra...
Az elengedés, az "elvesztés" egy nagyon fájdalmas dolog, ami ellen nem lehet mit tenni. Egy érzelmi vihar keletkezik, ami elől nem lehet elbújni, túl kell rajta lenni.

Az életemben kevés, de nagyon fontos emberek vannak, akiknek hálás lehetek azért, mert sokat tanultam tőlük; mert mellettem vannak; mert egyáltalán vannak; mert számíthatok rájuk és köztük szerepel a tanárom is.

Az idei tanévben, mikor elkezdtem elszakadni Anától és nem meghallani a hangokat a fejemben, amik csak annyit mondtak, hogy "Ne egyél!", az az erőteljes harc ami az evés-nem evés, Ana és én ellenem szólt, a tanulmányi eredményemet lerontotta, a lelki  állapotomat kicsinálta, az életkedvemet lemerítette. (80% → 0% )
De ez idő alatt sokat segített a tanárom, akire mindig számíthattam és ki segített észhez téríteni, hogy rájöjjek nem jó amit csinálok.
Elég sok "pofont" kaptam tőle ("Ez nem egy átmeneti hóbort, hanem már betegség! ; Te nem vagy normális! ; Nem kell feltűnősködni ......... ") de őszintén mondom, hogy hálás vagyok értük! Segített abban, hogy változtatni kezdjek és okot adott rá, hogy elszakadjak Anától. A barátaim kapcsolata sokkalta többet ér és nem akarok más szemében egy beteg ember lenni!
"Te ennél sokkal értelmesebb vagy!; Enni nem bűn!"
Miután elmondta, hogy iskolát vált az eléggé megérintett. Annyi kérdés és félelem felmerült bennem. Mi lesz, mikor már nem lesz itt, hogy segítsen nekem? Mi lesz, ha senkire nem számíthatok? Mi lesz azzal az ürességgel, amit egyszer Anával már betöltöttem???
Nagyon fájdalmas tud lenni az elengedés és nehéz elfogadni az életünkbe jövő változásokat.

"Olyan fájdalom pedig nincs a földön, ami el nem múlna! Így valaki hiányát is pótolja valami/valaki más!" Igaza van. A gyász egy kemény és fájdalmas dolog amit át kell élni, különben sosem múlik el.
A pszichológusom rávilágított arra, hogy a gyógyulást nem velük csinálom, hanem egyedül. A döntéseket nem más, hanem én hoztam meg. Nehéz elhinni, de van benne valami.

Olyan sok mindent köszönhetek neki, amit nem tudok elégszer elmondani... A szavak fájnak, de megmenthetik az életedet és ő segített abban, hogy elkezdjem a változást, a gyógyuláshoz való utat.
KÖSZÖNÖM!!! ♥️♥️♥️

Ez egy szomorú fejezet lehet, de nem egy szomorú történet