Nem gyógyíthatod magad ugyanabban a környezetben, ahol megbetegedtél.

Április 9. Mi befolyásolt arra, hogy a gyógyulást válaszd? Ki volt a támaszod?

 Nagyon sok bejegyzésemben tettem említést azokról az emberekről, akiknek igazán hálás lehetek azért, mert felnyitották a szemem. Amiért nem láttam és nem ismertem be azt, hogy nem jó amit csinálok. Ez egy betegség. Ez önpusztítás.
 Külön említésre került a tanárom, aki ugyanolyan sokat tudott segíteni, mint a pszichológusom vagy a pszichiáterem. A barátaim, akik miatt érdemes szakítanom ezzel az egésszel. Kíra barátnőm, akivel sokat segítjük egymást és erőt adunk egymásnak a betegség leküzdése érdekében. A kishúgom, akit nem tehetek tönkre azokkal a dolgokkal, amiket magammal teszek. Mert látja. Mert tudja. És fáj neki....
 De ezek mindösszesen természetesen nem elég. A könyveken és a szeretteim-barátaim-ismerőseimen kívül van még egy dolog, ami sokkal erőteljesebben tud befolyásolni a gyógyulást illetően.


 A pro-ana oldalakon, mint már korábban is említettem, sok emberrel ismerkedtem meg. Egymást buzdítottuk a fogyásra és biztattuk a másikat. 
Számomra csak az egyik lány volt az, aki a szememben egy igazi anorexiásnak tűnt, tudott minden titkot. Mintha ő lett volna számomra "Ana". Sokat beszélgettünk, találkozgattunk, majd később a legjobb barátokká váltunk. Segített belemélyedni az anorexia világába, ellophattam tőle pár "tökéletes" módszert a fogyásra. Volt kivel beszélni róla. Volt kinek kiadni a szorongásomat, mert ő értette és tudta azt, hogy miről beszélek, amikor az étkezés után bekerített a bűntudat és rossz érzések pokla. Mi voltunk azok, akik megtudták érteni egymást, értettük, hogy ki mivel és hogyan küzd.
 De amikor eljött az idő, hogy változtassak az egészen és próbáltam kilépni ebből a szenvedéssel teli világból, egy idő után már képes voltam látni a dolgokat kívűlről. Megláttam azokat a dolgokat másokon keresztül, amiket én is csináltam (együtt csináltunk). De most más szemszögből. Máshogy láttam a dolgokat.
 Igen, képzelhetitek mi jött ezután... A harc. "A szemünk előtt teszed tönkre magad. Kérlek, hagyd abba. Fáj. Mindenkinek fáj." - de persze csak a tiltakozás, tagadás, makacsság és önzőség volt a válasz. Mivel az egyik legkedvesebb barátnőm volt, képtelen voltam hagyni, hogy a szemem előtt menjen tönkre. Harcoltam érte nagyon sok ideig. De a végén már belefáradtam és feladtam.
 És miért? Mert önző. Igen, ez egy durva szó, főleg azért, mert hatalmas szíve. De egy dolog volt ami mindennél és mindenkinél fontosabbá vált (amivel minden evészavarral küdző beteg küzd), a mérleg. 

 Sok történetem van az önzőségével kapcsolatban. Amikor a nálunk töltött 3 napban pengével megvágta magát úgy, hogy az apukámnak kellett kórházba vinnie (amikkel szeretett büszkélkedni); amikor begyógyszerezte magát mindannak ellenére, hogy nagyon mély állapotban voltam az ismerősöm balesete miatt (igen, láttam, amikor a síneken a vagon alatt feküdt eszméletlenül), mert a mérleg többet mutatott. Majd miután a lelkiállapotomra tekintve, elszakadtam mindenkitől egy kis időre, az ő pszichológusa szerint nekem "meg kellett volna értenem, hogy miért csinálta. Hiszen ugyan azon megyünk keresztül" - Nem! Nem kellett volna megértenem, neki kellett volna megértenie. Nem ugyan azon megyünk keresztül! Ez hülyeség. De nem szeretném, ha az ezzel kapcsolatos dühöm és csalódásom átkerülne a blogomra és ebbe a bejegyzésbe. 



Mert most egy a lényeg. 

 Ő a tükörképem. A rossz tükörképem, ami megmutatja azt, amit nem kellene csinálnom. Sokkalta több dolog van, ami többet ér egy rohadt mérlegnél. Többet ér egy számnál, többet egy grammnál. Mindennél többet.
 Bármennyire fájdalmas elszakadnom ettől a személytől akiről tudom, hogy nagyon kedves, és nagy szíve van, de pontosan tudom, hogy lelkileg megcsonkítana és hátráltatna a felépülésemben. De ahogyan a tanárom mondta (mielőtt elment), magunkra is kell gondolnunk, hogy nekünk mi lenne a legjobb. És igaza van. Ez önzőség. És most nekem is önzőnek kell lennem (bármennyire is fáj), mert az életemet boldogan, szabadon és sikerekkel szeretném leélni.