Tudod, hogy jól vagy, ha elveszíted az érdeklődést az iránt, hogy visszanézz

Kedves olvasóim! ❤

Bár a blogom már több, mint egy éve új bejegyzések nélkül szünetel, nagy örömmel tapasztalom az újabbnál újabb oldallátogatások gyarapodó számát, amikért ezernyi köszönet! 
    Mindössze remélni tudom, hogy az evészavaromból történő gyógyulásom végigvezetésével nem csupán önmagamat, de sorstársaimat is elvezettem a kilábaláshoz szükséges útvonalhoz.    

Azonban teljes lelkesedéssel jelentem, hogy az anorexia könyörtelen időszaka után jelenleg is fáradhatatlanul folytatom a boldogsághoz vezető életutam - immár egy új blogon. - melyben találkozhattok önfejlesztő technikákkal, önismereti futamokkal, amik által én is feltérképezhettem saját képességeimet és belső sajátosságaimat.
A célommá vált, hogy az évek alatt szerzett, illetve a máig tartó pszichoterápián elsajátított stratégiákkal - az élethez szükséges eszközökkel - segítsek azoknak az elveszett, megtört személyeknek, kik hasonló harcot vívnak a rendellenességükkel, toxikus önbecsülésükkel.

Ugyanakkor az is, hogy bebizonyítsam, igenis van kiút az evészavarokból és az öncsonkítás biztonságos karjaiból!

Az új blogomat megtaláljátok itt:
A semmi és a végtelen között ➺ https://reflectingsouls.blogspot.com/

Nem szeretnék épp azon blogok egyike lenni, melyeknek lelkes indulása és folytatása egyszer csak megszűnik létezni és a semmivé válik... hiszen ez volt az oka mindannak, amiért elkezdtem: megalkotni egy olyan dolgot, melyre emberek sokadalmának szüksége lenne - anélkül, hogy félbemaradjon. Olyanra, melyre nekem is szükségem lett volna, hogy létezzen.
    Amennyiben készen állsz a változtatások útjára lépni és folytatni erőteljes harcodat a mentális állapotod helyreállításához, látogass el blogomra és valósítsuk meg önmagunkat! Mert hiszem, hogy közösen teljesülni fog!  ❤

Ne hallgass a fejedben lévő hangra, amely azt mondja, hogy nem vagy elég jó. Mert elég jó vagy és mindig is az leszel!

Vannak napok, amikor a felépülést egy egyszerű, hétköznapi menetként élem meg.
   Amikor a mindez ideáig fancsali, kedveszegett belső világomba sebesen beözönlik a napsütés és a felhőtlen érzés.
Megesik, hogy megfeledkezem arról, mennyire is gyötrelmes volt az ide vezető út; hogy mennyi megpróbáltatás és összeomlás ért ez idő alatt, amikkel szembe kellett néznem és meg kellett küzdenem. Vannak napok, amikor végre-valahára képes vagyok bízni abban, hogy ezt követően, egyszer s mindenkorra jobbra fordul az életem: amikor igazából nevetek, mosolygósan sétálgatok az utcán, örömtelien ebédelek a barátaimmal, továbbá fáradhatatlanul tervezem az életem céljait és vágyálmait.

Ugyanakkor történnek napok, amikor világossá válik számomra, hogy az egész jóhiszeműségem csak egy ábránd.
Amikor megint csak előbukkan a belső démon a fejemben, hogy megszédítsen a gúnyos mesebeszédekkel. Amikor úgy vélem, könnyebb visszariadni és az éhezés nyugalmas kozmoszába szaladni a soron lévő fájdalmak elől.
Mikor újabb rosszullétek öntenek el nap mint nap és úgy érzem, ez semmiképp nem ér véget; vagy amikor újból segítségért kell kiáltoznom, mert ráébredek arra, hogy még nem vagyok képes önállóan megmérkőzni a nehézségeimmel.
Amikor az egész életem egy szűnni nem akaró körforgássá változik …

Azt lehet mondani, hogy a korábbi napjaim megint csak eképpen telnek és ez idő tájt örökösen arra bírok gondolni, hogy egy monumentális sikertelenség vagyok.
Az egyik reggel irdatlan vitalitással ébredek és az a képzet éldegél bennem, hogy az egész Világot le tudom igázni; legyűrni a rettenetet. Majd ezt követően elérkezik az a szűnni nem akaró mélypont, amikor magával ragad a visszatartó erő és teljes mértékben védtelenné válok. A számomra mindez idáig hatékonynak és megfelelőnek vélt stratégiák – melyek segítségével fölé tudok kerekedni az emberölő rendellenességemnek – meghiúsulnak.
Rajtaveszt a mindeddig elért győzelmem és pusztán egyetlen egy eszköz áll rendelkezésemre, minek segítségével sikerül átvészelnem ezt az elviselhetetlen stádiumot: a lehető legidőtállóbb fájdalmat kell generálnom saját magam számára.
   Mindazonáltal egészen tisztában vagyok azzal, hogy ezek a rémületet keltő érzések és a félrevezető gondolatok, csupán egy átmeneti állapot, ami olykor-olykor végeláthatatlan, ellenben egyáltalán nem maradandó.
   Az egyetlen egy dolog, amit minden bizonnyal tudok, hogy a nap álomra hajtja a fejét, a csillagok feltörnek, és a sötétség csupán ideiglenes.

"A legbátrabb dolog amit valaha tettem, hogy folytattam az életemet, amikor megakartam halni ."

Majdnem teljes siker

 A mai nap határozottan és büszkén kijelentem, hogy büszke vagyok magamra!
 A mai nappal egy mérföldkövet értem el, mert ma van fél éve annak, hogy ráléptem a gyógyuláshoz vezető útra és pár nap múlva annak, hogy elkezdtem a recovery blogomat.

 Egy pro-ana blogon azt olvastam, hogy az illető már nem szeretne tippeket osztogatni és másokat buzdítani a fogyásra, ellenben ő maga nem próbálkozik meg a gyógyulással, mert úgy gondolja képtelen rá. Ez abszolút rossz gondolkodás, mert a felépülés mindenki számára lehetséges!
 Nem hittem volna pár hónappal ezelőtt, hogy képes leszek leírni ezeket a mondatokat. De félév alatt annyi minden megváltozott a gondolkodásomat és az életemet tekintve, hogy már képes vagyok elhinni azt, hogy van kiút az evészavarok és a mentális betegségekből. Ne feledjük el, hogy a változás lassan, kis lépésekben történik. Semmi sem megy egyik napról a másikra. Ez egy folyamat. És én haladok.


 A legnehezebb kihívás az egész folyamatban az az, hogy megváljak azoktól a rossz szokásoktól, amikkel több mint egy évig éltem. Ezek a dolgok még mindig nehézséget okoznak, de megkönnyíti az egészet az a gondolat, hogy ezeket nem folytathatom, mert csak tönkretesznek! De talán itt lehet a baj, hogy tetszik az a gondolat, hogy "tönkretesznek."

Dolgok, amiket már sikerült legyőzőm
kalóriaszámolás; súlymérés; túlzott testmozgás; Ana; megválás a pro-ana fórumoktól és az ott megismert emberektől.

 Úgy érzem, hogy sokkal boldogabb vagyok Ana nélkül, mert már nem tudja megmondani nekem azt, hogy mely ételeket fogyaszthatom. Nem engedem meg, hogy újra az elmémbe férkőzzön, hiszen most én irányítok. Nem engedem, hogy elhitesse velem azt, hogy "az egyetlen, ami erőt adhat, az a fogyás."
Ana sohasem fogja tudni megadni nekem azt az örömöt, amire szükségem van! Ellenben örömet tudtam szerezni azzal, hogy megettem azt a pizzát minden bűntudat és rossz érzés nélkül, mert képes vagyok legyőzni a hangokat a fejemben; hogy elmentem a barátaimmal szórakozni és nem utasítottam vissza az ételeket-italokat; hogy a tankonyhán együtt élvezhetjük azokat az ételeket, amiket közösen készítettünk.
 Már nincs szükségem egy thigh gap-ra a lábam közé, a vékony karokra és a kilátszó bordákra. Kezdem újra elfogadni a külsőmet és úgy szeretni, mint régen. Mert ez az én testem és szeretem. Táplálnom kell. ❤



 Természetesen itt nem ér véget az utam, mert még mindig van előttem feladat. Még mindig van mit legyőznöm és helyrehoznom az életemben azokat a dolgokat, amik az évek alatt kisiklottak a helyéről.
 Még nem sikerült véget vetnem az önbántalmazásnak, az önutálatnak. Még nem javult meg a családdal való kapcsolatom. Hosszú út áll még előttem, de tudom, hogy képes vagyok végigcsinálni. Hiszek magamban!

Sohasem fogom azt mondani, hogy a felépülés egy egyszerű folyamat. Nem fogom cukormázzal bevonni neked, mert az az igazság, hogy ez egy kemény dolog és pokolian kell megküzdened.

De a jó hír, hogy..........teljesen megéri harcolni.

Többet érdemelsz. Többet érdemelsz, mert többet érsz - méltánytalanul többet.

Elérkeztem a kihívás utolsó feladatához és büszke vagyok magamra, hogy végig tudtam csinálni.🤗
Igaz, hogy nem naponta írtam és dolgoztam vele, de készen van és nem bántam meg, mert így sikerült rendeznem és tisztába tennem magamba a dolgokat; megtalálni azokat a dolgokat, amiken még változtatnom kell.

Április 10. Menj vissza az időben. Mit mondanál azoknak, akik még nem találták meg a gyógyuláshoz vezető utat?

"Sokkal többet érsz a betegségednél. Mindnyájan. Mindannyian érdekesebb vagyunk, mint ez. Te érdekesebb vagy a fogyásnál és annál, hogy korlátozd a kalóriákat, a falásrohamokat és a purgálást. Sokkal többet érsz a mérlegeknél és a túlzott testmozgásnál. Te értékesebb vagy, mint a fizikai tested, és sokkal értékesebb vagy, mint az evészavar vagy bármi, amit hazudik neked.
Te sokkal értékesebb vagy, mint ez."

Nem gyógyíthatod magad ugyanabban a környezetben, ahol megbetegedtél.

Április 9. Mi befolyásolt arra, hogy a gyógyulást válaszd? Ki volt a támaszod?

 Nagyon sok bejegyzésemben tettem említést azokról az emberekről, akiknek igazán hálás lehetek azért, mert felnyitották a szemem. Amiért nem láttam és nem ismertem be azt, hogy nem jó amit csinálok. Ez egy betegség. Ez önpusztítás.
 Külön említésre került a tanárom, aki ugyanolyan sokat tudott segíteni, mint a pszichológusom vagy a pszichiáterem. A barátaim, akik miatt érdemes szakítanom ezzel az egésszel. Kíra barátnőm, akivel sokat segítjük egymást és erőt adunk egymásnak a betegség leküzdése érdekében. A kishúgom, akit nem tehetek tönkre azokkal a dolgokkal, amiket magammal teszek. Mert látja. Mert tudja. És fáj neki....
 De ezek mindösszesen természetesen nem elég. A könyveken és a szeretteim-barátaim-ismerőseimen kívül van még egy dolog, ami sokkal erőteljesebben tud befolyásolni a gyógyulást illetően.


 A pro-ana oldalakon, mint már korábban is említettem, sok emberrel ismerkedtem meg. Egymást buzdítottuk a fogyásra és biztattuk a másikat. 
Számomra csak az egyik lány volt az, aki a szememben egy igazi anorexiásnak tűnt, tudott minden titkot. Mintha ő lett volna számomra "Ana". Sokat beszélgettünk, találkozgattunk, majd később a legjobb barátokká váltunk. Segített belemélyedni az anorexia világába, ellophattam tőle pár "tökéletes" módszert a fogyásra. Volt kivel beszélni róla. Volt kinek kiadni a szorongásomat, mert ő értette és tudta azt, hogy miről beszélek, amikor az étkezés után bekerített a bűntudat és rossz érzések pokla. Mi voltunk azok, akik megtudták érteni egymást, értettük, hogy ki mivel és hogyan küzd.
 De amikor eljött az idő, hogy változtassak az egészen és próbáltam kilépni ebből a szenvedéssel teli világból, egy idő után már képes voltam látni a dolgokat kívűlről. Megláttam azokat a dolgokat másokon keresztül, amiket én is csináltam (együtt csináltunk). De most más szemszögből. Máshogy láttam a dolgokat.
 Igen, képzelhetitek mi jött ezután... A harc. "A szemünk előtt teszed tönkre magad. Kérlek, hagyd abba. Fáj. Mindenkinek fáj." - de persze csak a tiltakozás, tagadás, makacsság és önzőség volt a válasz. Mivel az egyik legkedvesebb barátnőm volt, képtelen voltam hagyni, hogy a szemem előtt menjen tönkre. Harcoltam érte nagyon sok ideig. De a végén már belefáradtam és feladtam.
 És miért? Mert önző. Igen, ez egy durva szó, főleg azért, mert hatalmas szíve. De egy dolog volt ami mindennél és mindenkinél fontosabbá vált (amivel minden evészavarral küdző beteg küzd), a mérleg. 

 Sok történetem van az önzőségével kapcsolatban. Amikor a nálunk töltött 3 napban pengével megvágta magát úgy, hogy az apukámnak kellett kórházba vinnie (amikkel szeretett büszkélkedni); amikor begyógyszerezte magát mindannak ellenére, hogy nagyon mély állapotban voltam az ismerősöm balesete miatt (igen, láttam, amikor a síneken a vagon alatt feküdt eszméletlenül), mert a mérleg többet mutatott. Majd miután a lelkiállapotomra tekintve, elszakadtam mindenkitől egy kis időre, az ő pszichológusa szerint nekem "meg kellett volna értenem, hogy miért csinálta. Hiszen ugyan azon megyünk keresztül" - Nem! Nem kellett volna megértenem, neki kellett volna megértenie. Nem ugyan azon megyünk keresztül! Ez hülyeség. De nem szeretném, ha az ezzel kapcsolatos dühöm és csalódásom átkerülne a blogomra és ebbe a bejegyzésbe. 



Mert most egy a lényeg. 

 Ő a tükörképem. A rossz tükörképem, ami megmutatja azt, amit nem kellene csinálnom. Sokkalta több dolog van, ami többet ér egy rohadt mérlegnél. Többet ér egy számnál, többet egy grammnál. Mindennél többet.
 Bármennyire fájdalmas elszakadnom ettől a személytől akiről tudom, hogy nagyon kedves, és nagy szíve van, de pontosan tudom, hogy lelkileg megcsonkítana és hátráltatna a felépülésemben. De ahogyan a tanárom mondta (mielőtt elment), magunkra is kell gondolnunk, hogy nekünk mi lenne a legjobb. És igaza van. Ez önzőség. És most nekem is önzőnek kell lennem (bármennyire is fáj), mert az életemet boldogan, szabadon és sikerekkel szeretném leélni.

Ne szégyenkezz a történeted miatt. Ez másokat majd inspirálni fog.

Április 4. Írj 3 szót, ami leírja az életed a gyógyulásról.

Kitartás; küzdelem; erősség  Hogy miért?

Április 5. Posztolj egy idézetet, ami inspirál.

"Szükségem van egy olyan életre, ahol nem kell menekülnöm az életem elől."

Április 6. Sorolj fel két dolgot, amit ma megtettél a gyógyulás érdekében.

 Az egy hete eltelt pszichológusnál töltött alkalom borzalmas volt, de annak a tudatában lenni, hogy utána még jóóó sokára találkozom vele, az még rosszabb volt.
Ahogyan a korábbi bejegyzésemben írtam, egy szót sem szólaltam meg. Ahelyett, hogy kinyitottam volna a számat és hagytam volna, hogy kijöjjenek rajta azok a dolgok, amik már jó sok ideje nyomasztanak belül, csak kabátban kuporodva, némán ültem ott és vártam, hogy elteljen az idő... Nem értettem, hogy mi ütött belém. Legszívesebben a szüleimet okolnám, amiért mindig csak azt mondogatják, hogy "Felesleges!, Csak a pénzért csinálja!, stb... " és nem látják rajtam a javulást. De inkább csak magamat okolom, amiért nem tudom figyelmen kívül hagyni mások véleményét, vagy amiért nem mondtam el semmit a pszichológusnak, de még azt sem, hogy miért nem akarok ott lenni vagy beszélni. Ezért (amiért erős tévhitbe kergettem magam, hogy "Vagyok elég erős, hogy kibírjam egy pszichológus nélkül! Még vagyok olyan erős, hogy megküzdjek egyedül a problémáimmal! Még bírom. Még bírom.") a legkésőbbi időpontot választottam. De nem bírtam. Megbuktam.
 Egy hét múlva már annyira szorongtam belül, hogy éreztem, ha nem megyek el hamarabb, nem tudom mit csinálok. Vártam, hogy a szüleim rákérdezzen arra, hogy hogy vagy? Mi a baj?, bár tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni és azt is, hogy ha rákérdeznének és elmondanám, nem csináltak volna semmit.
 Az utolsó percekben már feladtam minden reményemet arra, hogy a szüleim észrevesznek és el tudok menni mégis pszichológushoz. De minden érzelmem ellenére  (harag, szomorúság, magány, csalódottság, tehetetlenség, stb.) kikerestem a telefonszámot és felhívtam.
 Összefoglalva a választ a feladatra, képes voltam az érzelmeimet félretenni és mertem segítséget kérni. Önmagam miatt, hogy nekem jó legyen.

Folytatva a történetet, amint megérkeztem és beléptem az ajtón, elárasztottak az érzelmek és már annyira nem tudtam gátat szabni a sírásnak, hogy megöleltem és azt mondtam "Ne haragudjon rám!" Miután bementünk a szobába, az elején nehezen, de utána már csak úgy jöttek egymás után a mondatok, ami hatalmas könnyebbséget adott. Kiderült, hogy mégis elég erős vagyok, mert mertem segítséget kérni és eltudtam mondani mindazt, amire a múltkor nem voltam képes. Biztosan butaságnak és bonyolultnak hangzik ez a történet, de  rájöttem arra, hogy még nem állok készen arra, hogy egyedül birkózzak meg a problémáimmal. De egy nap eljön annak is az ideje, hogy egyedül álljak a csatatéren, mert leszek olyan erős, hogy képes leszek megvívni a saját csatáimat egyedül sikerrel.

Április 7. Mit hozott számodra a felépülés, ami előtte nem volt?

 5-6 év pszichológus-pszichiáterrel teli éveim után, csak most jutottam el az életem ahhoz szakaszához, ahol már képes vagyok kitörni abból az üvegburából, amiben éltem.
 Megdöbbenek, ha csak arra gondolok, hogy egy evészavar segített abban, hogy feltáruljanak előttem azok a jó mélyen elásott dolgok, amik magyarázatot adhatnak eddigi életem nehézségeire és önkárosító cselekedeteire. De hogy őszinte legyek, hálás vagyok az evészavaromnak, mert nélküle talán sohasem vagy csak nagyok sok idő elteltével tártak volna fel előttem ezek a dolgok és ismertem volna meg önmagam. Ezeket már mind tudatosságnak lehetne hívni, hiszen már előttem van egy út az alagút mélyén, ahonnan már látom azt a fénysugarat, ami a kijáratot mutatja. Van egy kiút és már van egy térképem, ami segít irányt mutatni. Vannak eszközeim, amiket a kezembe kell vennem és dolgoznom rajta, hogy a kiúthoz vezető utamat gyorsabban és akadálymentesen vihessem végig. Mert ha nem teszem, ha soha nem állok szembe a nehézségeimmel, ha sohasem fogom legyőzni önmagam, ha nem találom meg az egyensúlyt önmagam és a betegségem közt, ha nem rendeződnek és jönnek helyre a dolgok otthon, akkor ez nem fog menni. Nem lesz könnyű.
 Hosszú és kemény út áll még előttem, amit végig kell járnom. Meg kell élnem. A döntés rajtam áll, hogy hogyan folytatom tovább, hogyan folytatódjon a történetem.

Írj egy listát azokról a dolgokról, amik jobbá fognak válni. Kezdj magaddal.

Április 2. Posztolj egy olyan képet, ami inspirál a felépülésben

Amikor a Tumblr-on megláttam és nézegettem ezt a képet, annyira megérintett belül, hogy le kellett mentenem.
Szomorú, hogy a társadalom többsége elítéli azokat az embereket, akik egyáltalán nem nádszál alakúak vagy csak nincsenek megáldva egy vékony testalkattal. Ez érdekes, hiszen régebben a "telt alkat" jót jelentett, mert az annak a látszatát keltette, hogy volt mit enni. De manapság már csak a média is segít abban, hogy az emberek azt hidjék magukról, hogy csak akkor állhatnak a társadalmi hieararchia tetején, ha az illető "tökéletes", karcsú/vékony testtel rendelkezik. Márpedig a "Thigh ghap" régen kiment a divatból.
De amikor ránézek erre a képre és látom azt, hogy egy "teltebb" nő ennyire boldog; örül és kölcsönös szerelemben részesül, elgondolkodom azon, hogy nem a kinézeten van a hangsúly. A boldogságot nem (csak) a soványság és a kilátszó kulcscsontok teremtik meg. Nem. Annál sokkal több. És a képen szereplő nő egy boldog, szép és elégedett nő, kit nem a kinézete érdekli, hanem az, hogy jól érezze magát a testében és az életben.
Szeresd önmagad és légy hálás a testednek, mert ő az, aki magába zárja minden jó tulajdonságodat! 

Április 3. Számodra mi a legnehezebb kihívás a gyógyulásban?

Az evészavar csak egy tünet. A kialakulásának az oka rengeteg tényezőből áll, és ez mindenkinek mást jelent. A kórházból a csoporttársam egy egyszerű diétával kezdte, valaki csak (túl) sovány szeretne lenni. Valaki tudat alatt nem lefogyni, hanem elfogyni szeretne. Valaki nem az élete felett találja meg a kontrollt, hanem az evésben. Valaki csak a tökéletességet akarja elérni, tökéletes test, tökéletes élet, tökéletesség. "És a tökéletességnek ára van."  Ebből mind egy evészavar alakulhat ki.
De számomra mit jelent az evészavarom? Büntetést. Több éven keresztül gyilkolom magam különféle módon. Vagdosás, karmolás, ütés, önbénítás (gyógyszerek) és éhezés.  Annyira belemélyedtem és megszokottá vált, hogy fogalmam sem volt mostanáig, hogy az önbántalmazást is úgy kell legyőznöm, (vagy, hogy egyáltalán le kell győzni) mint az anorexiát. De a kérdés felmerül, hogy egyáltalán le akarom én győzni vagy nem? (önbántalmazás)
Számomra a legnehezebb kihívás a gyógyulásban (és talán az életemben), hogy elhitessem és meggyőzzem magam arról, hogy én is megérdemlek dolgokat. Megérdemlem a jót, megérdemlem a szeretetet, megérdemlem a barátokat és a boldogságot. Megérdemlem az ételt. Megérdemlem az életet. Nem tudom, hogy az utam során hol ragadt be az egész úgy, hogy már sikerült meggyőznöm magam arról, hogy "én nem érdemlek meg semmit; tönkre teszem mindenki életét; én vagyok a világ legrosszabb embere." De úgy hiszem, hogy itt kell nagy levegőt vennem és elhatározni magam afelé, hogy változtatnom kell, mert ez így nem helyes. Egyáltalán nem helyes az, amiket gondolok magamról, még ha nem is akarom elhinni, hogy ez "nem így van!" és az sem helyes, hogy tavasszal hosszú ujjúba járok, mert szétvagdostam magam. El kell hinnem magamról, hogy megérdemlem és jogom van ahhoz, amikhez mindenkinek joga van és megérdemel. Én is ember vagyok és csak egy életem van. És az életem felett csak én dönthetek és dönthetem el, hogy mit kezdek vele. Megélem vagy csak túlélem?

Tudom, hogy nem szabad aggódnom amiatt, ami történhet. A legjobb dolog számomra az, hogy erőfeszítést tegyek afelé, amit szeretnék. (10 napos recovery kihívás)

🐰Boldog nyulat és egyben április elsejét!🐰

Már csak egy nap és Húsvét. Túl vagyok a húsvéti süti sütésen, amit a húgommal csináltunk és büszke vagyok a végeredményre. 
Idén már nem fog nekem parancsolni Ana és megmondani, hogy mit ehetek és mit nem. Nem lesz rág-köp módszer, kalóriaszámolás, testmozgás, purgálás. 

A napjaim ismét nehézkesek és nehezen tudom átvészelni őket, de erős vagyok. Bírom. Még. 
 Az étkezésem újra felborult és rendszertelen, ami nagyon rossz és kellemetlen érzéssel tölt el. Erősen összpontosítok a nemevésre, amiről tudom, hogy nem helyes, de már nem megy az éhezés (vagy nem akarok már éhezni?), mint korábban és eszek. Eszek, eszek és eszek. Szégyenlem.
 A pszichológusnál töltött múlt alkalom nem volt kellemes. Mindannak ellenére, hogy rengeteg dolog volt bennem, amiről beszélni szerettem volna, nem mondtam egy szót sem. Semmiről. Semmit. Ez egyenlő az időpazarlással és a pénzkidobással. Nagyon rosszul érzem magam miatta, de főleg a tudat miatt, hogy legközelebb csak három hét múlva találkozom vele. (...)
 Mindemellett összetörtem a telefonom és ezzel együtt elveszett az összes írásom is.

 Hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra is, elkezdtem az áprilisi "10 napos RECOVERY kihívás"-t, amiről megfogadom, hogy végigcsinálom. Emellett elkezdtem írni, hogy a napjaimban mik azok a jó dogok, amikre koncentrálnom kell.   

Április 1. Mit jelent számodra a felépülés?

Tisztaság; boldogság; újjászületés; élet. Sohasem gondolkodtam azon, hogy milyen lehet mindenféle önbántalmazás, önvádlás és szomorúság nélkül élni. Sohasem képzeltem el, hogy milyen lehet az élet pozitív oldalán élni, mert az évek elteltével folyamatosan újabb és újabb szürke és kilátástalan sűrű köd vett körül, amik befolyásoltak engem és a mindennapjaimat. Csak segítséggel tudtam kilépegetni ezekből a mély állapotokból, de mára már 4-5 év elteltével (sok-sok pszichológus-pszichiáter, pszichiátria, terápiák) megismertem magam és megerősödtem. Már képes vagyok meglátni a jó dolgokat, örülni, barátkozni és segítséget kérni. Már önmagam vagyok és megtaláltam az utamat. 
De még mindig nagyon nehéz megbarátkoznom és szeretnem önmagam. Úgy érzem, hogy túl sokáig éltem egy olyan gödörben, ahol a keserűség és a saját démonjaim majdnem felemésztettek belülről. Megszoktam ezt az állapotot és félek elengedni. Mert jó lenne nekem? És azt nem érdemlem meg? Azt érzem, hogy szükségem van a mélypontra. Kell, hogy fájjon. Ez tesz azzá, aki vagyok? Még nem találtam meg a válaszokat a kérdésekre, de az evészavar elvezetett egy olyan állomására az utamnak, ahol fel kell tennem magamnak a kérdést: Mit is szeretnék én valójában? Élni vagy csupán lenni? Élni vagy nem lenni?
Azt hiszem, ez a kérdés a legfontosabb kérdése egy kezdethez. És én élni akarok! Nem csak lenni, hanem élni!! Élni szeretném az életemet, követni és elérni az álmaimat, új pozitív kapcsolatokat teremteni, jó tanulmányi eredményeket elérni, nyelveket tanulni, bejárni az egész világot és minden mást. 
De ezt egy evészavarral nem lehet! Egy evészavarral nem élet az élet, mert az evészavar megfoszt mindattól, ami az életet jelenti. 
Ezért a jelenlegi feladatunk az, hogy elfogadjuk és szeressünk magunkat úgy, ahogyan Isten megteremtett minket. Nem vagyunk egyformák és ez így van rendjén. Mindenki úgy szép, ahogyan van. A soványság nem szép, nem mindenki szereti. Ezeket a dolgokat soha se felejtsük el! 

Egy hiba nem jelent kudarcot. Egy visszaesés nem jelent kudarcot. Elég jó vagy. Ezt végig tudod vinni. Reménykedj és higgy magadban.

Binge elleni küzdelem

 Ahogyan az előző bejegyzésben ígértem, most szót ejtek azokról is, hogy én miként élem meg a bingeket és hogy hogyan küzdök ellenük.

Remélem tudok ezzel a kis bejegyzésemmel segíteni a kedves olvasóimnak is, akik ugyan így küzdenek a bingekkel. ❤

Az egész hetem a tanulásról és a dolgozatokról szólt, ami miatt nagyon feszült voltam, mert az étkezési rendellenességem miatt nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Ez egy nagyon nagy hátrány, mert az evészavarom tönkre teszi a tanulmányi eredményeimet. (Újabb ok arra, amiért meg kell válnom az evészavaromtól!)
De össze kell szedni magunkat és legfőképp emlékeztetni, hogy ez a gyógyulás velejárója!
Nah igen, itt kezdődik a baj... Elfelejtem magam emlékeztetni és mire eszembe jutna, már késő_____ettem!

Evés → Bűntudat → Önutálat → Önsértés

De meg kell találnom a számomra legjobb módszert arra az esetre, ha ismét binge szélén állnák. De mi lenne a számomra legjobb módszer? Őszintén szólva, még nem találtam meg. Legutóbb a séta mellett döntöttem, ami bevált. Az ételektől távol tartottam magam és a falásroham elmúlt. (Ne feledjük el, hogy egy ilyen falásroham kb. fél óráig tart.)
De sok minden más módszer is alkalmas lehet. Rajzolás, zenehallgatás-zenélés, olvasás, edzés, stb...
A lényeg az, hogy megtaláljuk a számunkra legjobb módszert a binge kivédésére. De ha már bekövetkezett a "baj" (természetesen egyáltalán nem nevezhető "bajnak"!) akkor se marcangoljuk magunkat az önutálattal, mert ez a gyógyulás velejárója!

A tested táplálékot és gondoskodást érdemel. Egyél, bármit is szeretnél. Ne érezd magad rosszul tőle.

Binge elleni küzdelem

Az evészavarok leggyakoribb velejárója, a hosszabb-rövidebb koplalások után a keletkezett falásroham, az úgy nevezett "binge".
 Ez egy érthető állapot, hiszen a kiéhezett szervezetünk jelez felénk, hogy üres a tartály, kell az üzemanyag. És miután az éhség már annyira erős, hogy a késztetés legyőzhetetlen, elkezdődik a gyötrő bűntudat és Ana haragja, majd a purgálás és az utána való koplalások és szigorítások. Ez egy folyamatos körforgás, ami által belekerülünk a "jojó-effektusba".
 A jojó-effekt az az állapot, amikor a túlevés és a koplalás/minimális adagfogyasztás ingadozik. (Egyszerűen hol ez, hol az.)
Ez az állapot az evészavarokban borzalmas, nagyon idegőrlő tud lenni, főleg azért, mert a fogyás és a nem evés a cél. Hiszen az illető ezáltal azt gondolja, hogy "már megint elrontottam, ettem!"
De, ahogy a pszichiáterem mondta, minél jobban erősítek arra, hogy ne egyek (ne rontsam el), annál jobban ráfeszülök és a végeredmény az, hogy "elrontom".

De hogyan lehet megszüntetni a jojó-effektust?
Mivel az egész az evés-nem evés közt ingadozik, meg kell találni a kettő közti egyensúlyt. Ki kell alakítani egy rendszert az étkezést illetően, amihez a szervezet is hozzá tud szokni. Így ha betartunk egy rendszert ami által az étkezések meghatározott időközökben történnek, a szervezetünk nem fog éhségjeleket küldeni és ezáltal megszűnik ez az effektus.

De ez nem csak egy koplalást követő állapot, hanem a gyógyulás velejárója is.
 Nagyon sok alkalommal történik, hogy a rendszeres étkezés ellenére rám tör az éhség, az "extra éhség".
Ilyenkor nagyon sok kérdés merül fel bennem, mint például "Nem elég amennyit eszem? Több kell? Mitől van ez? Csak egyre jobban hízni és hízni fogok? Miért nem tudok leállni? Mit csinálok rosszul?!"
Ilyenkor emlékeztetnem kell magam, hogy ez az "extra éhség" a gyógyulás része, ami okkal keletkezik. Hiszen a szervezetemet több, mint egy éven át éheztettem, sanyargattam. Volt, hogy egyáltalán nem ettem és volt, mikor hirtelen óriási mennyiségű táplálékhoz juttattam, ezért össze van zavarodva.
A másik kérdés ami az étkezések után szokott felmerülni bennem: miért nem tudom abbahagyni?? Hiszen már ettem...
Ilyenkor borzasztóan utálom magam és elárasztanak a rossz érzések, ami erősen ki tud rám hatni.
Az étkezések után többségében a szervezetem felállít egy védekező mechanizmust, hiszen a rendszertelen étkezés miatt nem tudja megállapítani, hogy mikor fog legközelebb táplálékhoz jutni.

Ezért két dolgot tehetünk
1. Válaszoljunk az éhségérzetre. Ezt egyszerűen úgy lehet megtenni, hogy naponta többször, de keveset fogyasztunk. Így a szervezetünk tudni fogja, hogy megkapja mindazt, amire szüksége van és így nem fog jeleket küldeni.

2. Kerüljük ki a falásrohamokat. Ez most talán pont az ellenkezőjét mondja az első pontnak, de van némi különbség.
       - Sok esetben a binge több, mint 10.000 kalóriát jelent. (nálam a legtöbb 3000+ volt)
       - A haragzabálás. Ha többször előfordul, könnyen rossz szokássá válhat.
Ezekben az esetekben a legjobb, ha kivédjük a rohamokat.

A következő bejegyzésben szót ejtek arról, hogy a binge milyen hatással van rám és, hogyan szoktam kivédeni a rohamokat. Ne add fel!!❤

A súlyod határozza meg a gravitációval való kapcsolatod; de soha nem szabad meghatároznia a magaddal való viszonyt.

 A mai nap kezdtem el lassan, kis mozdulatokkal kimászni ebből az ismét nehéz állapotomból, amibe belecsöppentem.
A bűntudatom (ami nem az evés miatt keletkezett) valamelyest enyhült, de a szorongás még nem, hiszen még vár rám a héten három komolyabb dolgozat, amire a hosszú hétvégén és ezen a héten egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Emellett kevesebb, mint egy hét múlva lesz egy találkozóm a pszichiáteremmel, ahol anyunak is jelen kell lenni, de nem hiszem, hogy képes leszek vállalni. (...)
Nehéz napok állnak még előttem, de ami az iskolát illeti, néha-néha belefér egy-egy rossz jegy és ez kicsit megnyugtat.
 Ami az étkezést illeti, öt nap kihagyása után újra elkezdtem folytatni az étkezési naplóm írását, amiről bejelenthetem, hogy a hatodik hete csinálom és most kezdtem neki az ötödik oldalnak. Ez egy jó dolog, hiszen elég visszagondolnom arra, hogy az első oldal milyen lassan és nehezen telt be. 
Ez már egy teljesítmény. A gyógyulásom egyik eredménye. 


   

Thinspiration ↔ Fitspiration

Edzés, edzés, edzés!!! De ezúttal egészségesen!
Már fokozatosan visszafogytam. A súlyom többet nyom plusz négy kilóval, mint amennyiről elkezdtem fogyni, hála a rendszertelen étkezésnek.
Már állandósult a súlyom és már biztonságosnak érzem azt, hogy (még ha nem a fogyás a cél) elkezdjek edzeni, alakot formálni.
Először is, nem kell, hogy az tetsszen nekem, amit a mérleg mutat. Hanem az, amit a tükörben látok. 

A számok nem definiálnak engem!

Nem szeretem azt, amit a tükörben látok. A lábaim túl vastagok és a hasam már nem olyan lapos, mint amilyen az étkezési zavarom alatt volt. 
Bár, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy hogyan láttam magam a betegségem alatt.
Sosem volt egy úgynevezett "thigh gap" a lábaim közt és nem tudom, hogy mennyi idő választott volna el tőle. Hiszen egy evészavarban szenvedő személynek ennek elérése egy mérföldkőt jelent. Számomra is ez lett volna maga a csoda, ha sikerült volna elérnem, de félúton feladtam, belefáradtam.
Mások szerint nagyon lefogytam (én inkább úgy mondanám, hogy csak hirtelen), de egyáltalán nem láttam a változást magamon. Nem tekintettem ki abból a rózsaszín és vakító ködből, amilyennek az egészet láttam. Csak egyetlen dolgot láttam magam előtt, a célomat.
Nap mint nap az volt előttem, amit a mérleg mutat és a cél, hogy az a szám egyre lejjebb és lejjebb kerüljön a skálán.

Másodszor pedig könnyebb azzal a tudattal étkezni, hogy tudom, le fogom mozogni.
 Azokon a napokon, amelyeken kihagyom az edzést, vagyis a kalóriaégetést úgy érzem, hogy csak hízok és hízok. Félek, hogy a végén arra kerül a sor, hogy daruval kell kiemelni az ágyból. Természetesen ez sosem fog megvalósulni és azt is tudom, hogy ezek a rossz érzések és gondolatok a betegség és a gyógyulás velejárói. 
Ezért új struktúrákat kell beépítenem a napjaimba és az étkezéseimbe, hogy könnyebben megtudjak küzdeni ezekkel a nehézségekkel.
 Folytatom az étrendemet, de ezúttal alaposabban dolgozom ki a napjaimat: meghatározom, hogy melyik nap milyen fajta ételeket fogyaszthatok; a nap végén kidolgozom a következő napi étrendem, stb.
Talán ezek a változtatások beletartózhatnak a "szigorítások" kategóriájába, de úgy érzem, hogy ezzel a módszerrel tudom megtalálni a gyógyulás és az anorexia közti középutat. 
De már nem számolom a kalóriákat, már nem azért edzek, hogy elégessem a bevitt energiát a szervezetemből. 
Már csak szükségem van rá azért, hogy megtaláljam az összhangot és, hogy jól tudjam érezni magam a testemben.