Az evésem ismét felborult, harcolok az evés-nem evés ellen és elveszítettem az egyensúly.
Félek egyedül lenni, mert Ana bármelyik pillanatban lesújthat rám és eláraszthat azzal a végtelen dühével, amivel átmoshatja az agyam, mert meg akarok tőle szabadulni. És ma is ezt tette.
Kövér vagy és undorító! Le kell fogynod! Neked rám van szükséged!
Az üres jó. Az üres erős és legyőzhetetlen!
Újra elővettem a rejtekhelyről az összes anorexiával fogyással kapcsolatos naplóimat, képeket, táblázatokat, kalóriakereteket, amiket saját magam elől dugtam el, majd átlapozgattam őket.
Mindenféle érzések kavarogtak bennem, a düh, harag, csalódottság, magány, tehetetlenség, egy senki, értéktelen, fogyniképtelen de összetudtam szedni minden erőmet, hogy az egészet széttépjem és a kandallóba hajítsam, ahol elégettem Anát a minden önpusztító, önsanyargató fegyvereivel, majd az egész düh, az egész méreg elszállt a kéményen át, fel az égbe.
Azt hiszem, hogy ma tettem egy lépést. Feljebb léptem egy szinttel, leromboltam azt a világot, amit én építettem fel. Már csak a maradványokat kell eltüntetnem; nem hallgatni és hinni azoknak a gondolatoknak, amik nem akarnak eltűnni a fejemből.
Ma két lépést tettem. Nem ártottam magamnak, nem koplaltam, nem hasítottam fel a bőröm.
Miért nem vagyok képes elengedni az evészavarom és mi hasznom származik belőle? Sok-sok megválaszolatlan kérdés, amikre még mindig nem találom a választ. Az egyetlen szám a mérleg kijelzőjén, ami megadná az örömöt és a végtelen elégedettséget a 0.
Nem magamért gyógyulok, sohasem küzdöttem magamért. Miért? Mindig másokért küzdöttem. Mások miatt küzdök. Értük gyógyulok. És magamért mikor?
Erős, nagyon erős a késztetés és nagyon nehéz leküzdeni, de én még mindig harcolok... és nem adom fel, mert most nem Ana irányít, hanem én!
Holnap új hét és folytatni fogom, mert én még mindig küzdök... kevesebb megszorításokkal és előre kiszámolt megírt étrenddel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése