"Te és a tested nem arra szolgálnak, hogy egymás ellen, hanem harmóniában dolgozzanak. Egy csapatot alkotnak. Egyetlen egységet."

Kint az idő borús és szakad. Érzem, hogy nemsokára az én arcomon is eső fog zuhogni.
Napok óta nem tudok  aludni, fáradt vagyok és mindeközben ezer témazáróra kellene készülnöm, amire képtelen vagyok koncentrálni, mert az anorexiával való harc minden erőmet elveszi.
Továbbra is harcolok az evés-nem evés ellen, de meghoztam egy fontos és végleges döntést, amiben mindeddig bizonytalan voltam. Meg akarok gyógyulni! 

Igen. Döntöttem. Készen állok arra, hogy végleges búcsút vegyek az evészavaromtól és hangosan kimondjam, Meg akarok gyógyulni!'
"Az anorexia meggátolja azt, hogy az életet élni lehessen. Ezzel a betegséggel csupán létezni lehet." (Ezt a sort egy hasonló témájú blogon találtam.)
Ana nem a barátom, hanem a legnagyobb ellenségem és nem kell, hogy az életem része legyen! Az élet olyan gyönyörű és csodálatos, amiben jelen kell lenni és megélni. Élni és nem túlélni!
De ezt Ana társaságában nem érhetem el! Ha továbbra is Ana világában élnék és elmélyednék a számok börtönében (amik nem definiálnak engem!), az életem kizárólag a fogyásról és a tökéletességre való törekvésről szólna. És ez nem életcél! Ez nem lehet életcél. Annyi, de annyi mindentől fosztanám meg magam, és az élet túl rövid és értékes ahhoz, hogy mindezt feláldozzam a lehetetlenért. Mert olyan, hogy tökéletes és olyan, hogy a "legsoványabb" nem létezik.

"Kell a zuhanás, attól teljes az utazás."

Ha voltam annyira erős, hogy megvontam magamtól egy létfontosságú dolgot, az evést, akkor vagyok olyan erős, hogy nem-et mondjak Ana parancsainak és kizárjam az életemből az anorexiát. Örökre.
Alig fél év alatt már olyan nagy utat jártam be a gyógyulásom alatt, amitől csak egyre erősebbnek és erősebbnek érzem magam: leszoktam a kalóriaszámolásról és a túlzott testmozgásról; már jóval ritkábban méreckedem és nem borulok ki attól a számtól, amit a mérleg kijelzője mutat; megszüntettem a jojó-effektust és már tudom tartani a napi többszöri étkezést (kisebb-nagyobb kitérőkkel).
De csak mostanra érkeztem el arra a szintre, hogy már nem csak az étkezésemet kell helyreállítanom, hanem a belső törött lelkivilágomat is. (Hiszen egy evészavarból való gyógyulás nem csak a normális evésen és az egészséges testsúly visszanyerésén alapszik, hanem ezek kialakulásának okain is.)

Egyszerre két csatát kell megvívnom: az anorexiával és önmagammal. Nem fogom feladni, hiszen még csak most kezdem az igazi harcot, amiről tudom, hogy nem lesz könnyű, még egyedül végigvinni az egész harcot sem.
De az élet ezt a kihívást szánta nekem és bebizonyítom, hogy képes vagyok ezzel az egésszel megbirkózni és legyőzni.
Mert élni akarok és nem túlélni!